Papírforradalom - Kende Péter történész 80. születésnapjára
„1976 nyarán lengyel barátaim ösztönzésére és segítségével elutaztam Varsóba. Valószínûleg ez az esemény indított arra, hogy átcsoportosítsam tevékenységemet olyan témákra, amelyek engem, mint magánembert, vagy mint politikai citoyent érdekelnek.“ Így vall Kende Péter Kozák Gyulának egy mélyinterjúban 1989-ben. A dátum 1976, vagyis az 1956-os forradalom 20. évfordulója. A magyar szellemi közélet posványosodása mellett a forradalom emlékezete ezekben az idõkben a nyugati demokráciákban is egyre halványul. Az éledezõ kelet-európai ellenzék számára azonban a magyar forradalom nem csak kitörölhetetlen emlék, hanem a szovjet rendszerrõl való gondolkodás egyik fontos eleme. Ekkorra már nyilvánvalóvá válik, hogy az 1956-os magyar forradalom európai és világtörténelmi jelentõségének megismertetéséhez az új kelet-európai szabadságmozgalmakon keresztül vezet az út.Kende Péter, miután 1956 után emigrációban Párizsban letelepszik, olyan társaságnak lesz tagja, ahol természetes a különbözõ kelet-európai független gondolatokkal és gondolkodókkal való kapcsolat. A kutatóintézet, ahol tanít, olyan nemzetközi stábbal rendelkezik, amelynek tagjai kizárják a nemzeti búsongást, ugyanakkor a pezsgõ párizsi szellemi életbe való kapcsolódás mellett biztosítják a kelet-európai ellenzéki mozgalmak megismerését. Minden együtt van: az 1956-os magyar forradalom fontosságának elismerése, és a szellemi közösség (románok, oroszok, lengyelek, csehek, szlovákok), amely már akkor megérzi a Szovjetunióban és a szovjet birodalomban hamarosan megkezdõdõ erjedési folyamatokat.
Ebben az idõben születik a magyar szamizdat és tamizdat. Az „itt” és az „ott”. A vasfüggöny mögötti hazai körülményeket, vagyis a szamizdatot a lengyel Jan Keleus Papírforradalom (Papierowa rewolucija) címû dalának egy sorával írhatjuk le: „…visszatérés a Gutenberg elõtti korszakhoz.” A kezdetben egyszerû eljárással sokszorosított, de egyre terjedõ és sokszínûvé váló hazai független kiadás mellett Kende Párizsban 1978-ban indított Magyar Füzetek címû kiadványa volt az úgynevezett tamizdat egyik legfontosabbika. Könyvei olyan méretben készültek, hogy zsebben elférve könnyen visszacsempészhetõk voltak az országba. Számos szerzõ mûve utazott így oda-vissza Budapest és Párizs között, olyan szerzõké, akik ellenálltak az 1956-os forradalom leverését követõ Kádár-i kiegyezésnek. Majd másfélszáz szerzõ itthonról, a szorványból, az emigrációból. Sok vagy kevés – ezt megítélni nem tudom, de az biztos, hogy részben ezekbõl a tanulmányokból, és Kendének a megjelentetésükért végzett áldozatos munkájából „született újjá – Adam Michnik szavait idézem – a nemzet”.
Ez a párizsi mûhely felbecsülhetetlen értékû volt a Magyarországon egyre erõsödõ ellenzéki mozgalom 1956-os forradalom emlékezetéhez való viszonyában. Kende nemcsak a szabad magyar gondolat ihletõje és annak nyilvánosságra segítõje, hanem integráló személyiség is. Nem mindennapi szervezõmunkája mellett ennek kiemelkedõ bizonyítéka volt, ahogy 1988-ban, párizsi értelmiségiekkel együtt megszervezte a Pére Lachaise temetõben a Jacques Chirac által adományozott díszsírhelyen Nagy Imre és mártírtársainak szimbolikus temetését. A tett nemcsak mélyen emberi, hanem ismét a nemzetközi érdeklõdés középpontjába állítja a magyar forradalom történetét.
A hazatérése utáni évek az 56-os magyar forradalom igaz története megismertetésének és emlékezete megõrzésének makacs munkájával telnek. Az 56-os Intézet egyik alapítója, számos kiadványának szerzõje és szerkesztõje. Következhetne a jól megérdemelt pihenés, de ahogy ez a Kende Péterhez hasonló, kezdeményezõ emberek esetében történni szokott, egy újabb, az elõzõektõl merõben különbözõ életszakasz kezdõdött el, mely azonban nem merül ki pusztán az 1956-os forradalom elemzésében. Nemzetközi tekintélye, hatalmas történelmi, társadalomtudományi és politikai ismerete okán számos nemzetközi konferencia részvevõje, cikk és esszé írója. Ezek már az elmúlt 15 év európai eseményeit kutatják. Sok éve ismerjük egymást, beszélgettünk vagy éppen vitatkoztunk, dolgoztunk együtt a Pére Lachaise-beli emlékmûvön, vagy most éppen a Nagy Imre Ház jövõre megújuló kiállításán, de még engem is meglepett az a frissesség és humor, amivel egy építész szakmai beszélgetésen Péter Budapestet és a magyar építészetet jellemezte. Rövid, építészet és demokrácia kapcsolatát boncolgató elemzésének nyitó mondata, "Az építészeket nem fenyegeti az elhízás veszélye" szállóigévé vált. 80 évesen új századunk új kihívásaira reagál, ahogy Szabó Miklós írja róla, „nem mond le még a hazai viharos körülmények között sem arról, amit õ köztársaságnak, res pulikának nevez, ami lényegében a demokrácia. (…) Demokraták nélkül a demokrácia nem életképes.” Kedves Péter, még sok szép újjászületésnapot!
(Megjelent: Népszabadság, 2007. december 19.)