▼

Megjelent az Élet és Irodalom 2004. május 21-i számában

Ha a számokat folyamatosan, egymás után leírnánk 1-tõl 437.000 -ig, ez 917,8 órát venne igénybe az alábbiak szerint:

1-tõl 1.000-ig 10 perc

1.000-tõl 6.000-ig 360 perc

6.000-tõl 100.000-ig 2.700 perc

100.000-toõ 437.000-ig 52.000 perc

összesen 55.070 perc, azaz 917,8 óra, ami 10 órás munkanap esetén 91 és fél, 12 órásnál 71 és fél nap.
437.000 magyar embert 56 nap alatt gyilkoltak meg Auschwitz-Birkenauban.(Arról nincs megbízható adat, hogy a gyilkosok milyen idõbeosztással mûködtek.)

A Múzeum- a múlt és jelen határán ejtett hasíték. A hasítás mindig a jelen oldaláról történik, azért önkényes, mondhatnánk erõszakos. Az elénk táruló kép nem teljes, hiszen a hasíték kiterjedése nem végtelen. Így mindig csak a múlt egy szegmensére vethetünk pillantást. Hasítékaink számát ugyan növelhetjük, kiterjedésüket megnagyobbíthatjuk, mégis, az időbe való önkényes beavatkozásunk sora mindig befolyásolja múltunkkal kapcsolatos következtetéseinket. A metszés mindig a jelen lenyomata a múlton. Ráadásul a metszéseket is mindig az idõ választja el egymástól, vagyis minden egyes új múltszegmens feltárulásánál egy másfajta jelen befolyásolja a múltról alkotott képünket. Ez akkor is így van, ha minden egyes metszés ugyanazt a múltbéli pillanatot próbálja megcélozni. Vagyis a múzeum múltban gyökerezõ állandósága téves. A múzeum, csak úgy, mint minden körülöttünk - és saját magunk is -, állandó változásban van.

Az elõbb vázolt hasonlatból kiindulva felmerül a kérdés, hogy az Auschwitz-Birkenaui haláltábor létezésének mely idõintervallumát tekintjük a muzealizálás kezdetének? A kérdés akadémikusnak tûnik, de az újra és újra éledõ vitákat figyelembe véve, bizony fontos, hogy rögzítsük azt az állapotot, melyet autentikusnak és megõrizendõnek tekintünk.² Mint minden archeológiai feltárásnál, mûemléki felújításnál, romegyüttes konzerválásánál, így az auschwitzi múzeum esetében is több lehetõség kínálkozik. Egyik az, hogy mindent úgy hagyunk, ahogy azt a feltárás végeztével, a rekonstrukció kezdetével találtunk. Ez azonban csak nagyjából valósítható meg, hiszen a romokat keletkezésük pillanatában kialakult állapotukban nehéz konzerválni. Meg kell õket erõsíteni, sõt legtöbbször a romokat romként tovább kell építeni. Ez a technika a leginkább elfogadott, bár kétségtelen tény, hogy a jelenben (romként) rögzített kép gyakran elfedi a múlt valóságát. Auschwitz esetében ez pedig nem elhanyagolható szempont. A másik lehetõség, hogy az átélhetõség és a megértés érdekében a romok és a ránk maradt információk alapján visszaépítjük a rommá válás elõtti állapotot. Ez a megközelítés - bár sokan illetik a hamisítás vádjával - különbözõ esetekben ma már éppúgy elfogadott, mint az elõzõ.

Mindkét meghatározó elvre találunk példát az Auschwitz-Birkenaui Múzeumban, s mindkettõ a hely szimbólumává vált "gázkamra - krematórium" bemutatásával kapcsolatos. A birkenaui táborban felrobbantott épületek romjait konzerválták, míg Auschwitzban (ahogy a lágerzsargon nevezte, az anyatáborban) a tábor felszabadítása elõtt lebontott építmény eredeti helyszínén a gázkamra és krematórium újra felépült. (Az anyatábor gázkamrája és krematóriuma nem a nyomok eltüntetése véget került egykoron elbontásra, hanem azért, mert a birkenaui halálgyár megépültével a tábor vezetése szerint "feleslegessé" vált.) Bár a két bemutatási forma alapvetõen különbözik egymástól, mégis van egy nagyon fontos közös tulajdonságuk: az idõbeliség mindkettõnél valami absztrakt, igazából nem létezõ formában jelenik meg.

Az idõ kezelése mindkét esetben valamifajta közmegegyezésen alapul. Ennek lényege, hogy a halált mintegy az idõmúlás megjelenítésének trivialitására egyszerûsíti. Vagyis nem a bátorság hiánya eredményezte, hogy nem egy frissen építetett (prototípus, kísérleti) gázkamrát látunk a rekonstrukció eredményeként, hanem egy máló vakolatú, rozsdás, repedezett padozatú, szinte düledezõ építményt. A konzervált romok sem egy éppen felrobbantott épület képét mutatják, de még csak nem is a felszabadulás állapotát; hanem egy, az idõ által igencsak megviselt, de azért láthatóan folyamatosan ápolt, karbantartott, szinte mesterséges rom áll elõttünk. Az idõ ilyen típusú kezelése nem az autentikusság-hamisítás ellentétpár szempontjából érdekes, hanem a közmegegyezés, vagyis a közös emlékezet miatt.Ugyanakkor ez nem feltétlenül jelenti a szimbólikusság sérelmét, de az újragondolását igen.)

Úgy tûnik, hogy az "új" , mint a halál megjelenítoõe, a gyilkolás szimbóluma, ma nem elfogadott. Tényként kell kezelnünk, hogy a vadonatúj, csillogóan fényes magasfeszültségû szögesdrótok, a vakítóan fehér szigetelõ porceláncsigák és a frissen öntött betonoszlopok halálos rendjének rekonstrukciója ma inkább blaszfémiának tûnne, mint autentikusnak. Pedig Kertész szigorúan pontos leírásában megtalálhatjuk, hogy a felvetés nem alaptalan. "Az állomás takaros volt. Talpunk alatt az ily helyeken megszokott kőzúzalék, arrább gyepsáv, benne sárga virágok, egy végtelenbe veszõ, hibátlanul fehér aszfaltút. Azt is észrevettem, hogy ezt az utat a mögötte kezdődő egész, beláthatatlan területtől egyforma hajlatú oszlopsor, közte meg fémesen villogó tüskés dróthuzalok választják el. (...) Minden igen tiszta, takaros és szép volt ..." Tehát a halál, a tömeggyilkosság megjelenítésére a múlt egy ma érvényes jelenidejű darabjának tere szolgál. Tegyük hozzá, hogy a múzeum nem csak a bemutatás, hanem az elmélkedés és meditáció tere is. Meggondolandó, hogy ezt a folyamatot az ilyen tipusú, absztrakt, valójában nem létezõ, mesterségesen létrehozott idõtér-együttes jól szolgálja, itt egyszerre mozgunk "otthonos" meghatottsággal, és megdöbbent "elutasító" idegenkedéssel. (Mnt ahogyan már a bevezetoben utaltam, a jelen mindig befolyásolja múltunkról alkotott képeinket, így nem zárhatjuk ki, hogy a jövõben éppen az "új" rekonstruálásával tesszük átélhetõvé azt a szörnyûséget, hogy emberek azért terveznek meg, kísérleteznek ki berendezéseket, építenek fel takaros épületeket, hogy azokban milliószám pusztítsák el ártatlan embertársaikat.)

Az Auschwitzban bemutatott tárgyak egészen más tipusú kérdéseket vetnek fel. Vajon meddig lehet tárgyakkal embereket helyettesíteni? Ma elfogadott módszer, hogy különbözõ vitrinekben bemutatjuk a múlt öltözékeit, szerszámait, különbözõ eszközeit. Auschwitz esetében azonban nem csupán és általában emberekrõl van szó, hanem tömeggyilkosság áldozatairól. Így a kérdés még égetõbb, hogy perszonalizálás nélkül bemutathatóak-e az egyes tárgyak? Kiállítható-e az edény, a fogkefe, a cipõ anélkül, hogy tudnánk, kié volt? Kiállítható-e a Zyklon-B feliratú üres konzervdoboz anélkül, hogy tudnánk, ki dobta azt a zuhanyozónak álcázott gázkamrába? A válasz természetesen nem adható meg egyértelmûen, ugyanakkor a perszonalizáció és az azonosítás minél teljesebb végigvitele elengedhetetlen. Nem lehet eléggé köszönni a túlélõk és az áldozatok családjainak példamutató bátorságát azért, hogy névvel és arccal jeleníthetõk meg a megkínzottak és megalázottak. A megnevezés már csak azért is az egyik legfontosabb eleme az emlékezésnek, mert mindazok az emberek (gyerekek, felnoõtek és öregek, nõk és férfiak), akik ott pusztultak, személyesen hiányoznak otthonainkból, történelmünkbõl, kultúránkból. Vagyis az életünkbõl.

Az auschwitzi állandó magyar kiállítás, mint a jelen egy darabja jelenik meg az õt körülvevõ múlt terében. A múlt a valamikori auschwitzi haláltábor 18-as számú blokkja. Az épület maga az objektív valóság. Tanúja volt minden szörnyûségnek, ami ott történt, s mindannak, ami utána következett. Vagyis a múlt azon szegmense, melyet egy szörnyû tragédia megtestesítõjeként fogadtunk el. Ez a magyar kiállítás egyetlen "kiállítási tárgya". Ezt a mûtárgyat a múlt újabb és újabb rétegei veszik körül. Más és más épületek, a különbözõ zónákat elválasztó szögesdrótok, és maga a kapu, mely fölött ott olvashatjuk a hírhedett mondatot. A magyar kiállítást pedig úgy tekintjük, mint a múlt különbözõ rétegeinek közepén elhelyezett, jelen idõben létrehozott teret. A jelen terét létrehozó meghatározó platform, a tulajdonképpeni kiállítási felület (üveg és expandált lemez váltakozása) sehol nem ér hozzá a múlthoz, az épülethez. Mintegy az épület padlója fölött lebeg, karnyújtásnyira az épület falától. A platform áttört, vagy éppen átlátszó, a látogató nemcsak nem érintheti, de lábával sem illetheti az áldozatok házát, ugyanakkor semmi sem takarja a múlt áldozatainak meztelenségét. Minden, ami a jelen, ezen a lebegõ platformon található, a kiállítás látogatója innen tekint a múltba, mely mindig a ház falán jelenik meg. Minden, ami a jelen (magyarázatok, térképek, grafikonok) a maga fizikai valóságában ott van a jelen terében. A múlt pedig csak virtuálisan létezik. Vagyis a múltban keletkezett szörnyû hiányt látjuk, de úgy, hogy sosem materializálódik. Még az áldozatok dokumentumfotói sem, azok kizárólag csak a múlt falára vetülnek, vagyis velünk vannak, de tudnunk kell, hogy csak emlékezetünk tudja õket újra megjeleníteni, csak általa vetülhetnek újra meg újra elénk. Így a jelen és a múlt együttes léte állandósulhat. A kiállítás látogatója óhatatlanul belesétál a vetített képek sugarába, árnyéka megjelenik hol a halálmenetek tömegében, hol a szelekcióra várók soraiban. Az áttetszõ falú vagont kívülrõl szemlélõ meglátja az éppen abban sétáló sziluettjét, késobb az o szellemképét láthatja meg valaki más. A jelen és múlt szigorúan szétválik, mégis újra meg újra összefonódik. Ezt csak erõsíti a birkenaui táborban elhelyezett három online webkamera képe. Az elsõ a rámpáról közvetíti a jelen képeit, a második egy barakk belsejérõl, harmadik pedig az egyik krematórium romjainak környékérõl. A magyar kiállítás látogatója önmaga is részévé válik a kiállításnak. Észreveheti, rögzítheti magában, hogy az elõzõ látogató talán éppen õt láthatta a birkenaui rámpán, barakkban vagy a krematóriumnál, és ezzel õ is egy pillanatra a múlt részévé vált.

A jelen kijelölt területén mozogva körülvesz bennünket a múlt, az áldozatok háza látszólag üres, csak rajtunk múlik, mit látunk meg. A kiállítás nem a holokauszt borzalmainak "átélhetõségét" célozza meg, hanem az érzelmi befogadás mellett inkább a tudatosságra épít. Hiszen egy kiállítás rekonstruált valósága a tényleges realitással összehasonlítva (különösen, ha az ott van körülötte) csak hamis lehet.

²Az oswiecimi épületegyüttes eredetileg a XX. század elején katonai laktanyának épült. Lengyelország 1939-es lerohanása után a megszállók elõször katonai fogolytáborrá, majd 1942-tõl koncentrációs táborrá alakítják a laktanyát, melyet folyamatosan bõvítenek. Késoõb megépül az elsõ krematórium, és 3 km-re onnan, Brezinskában megkezdõdik egy újabb tábor építése, melynek elsõdleges célja azonban nem egy koncentrációs tábor létrejozása, hanem a tömeggyilkosság iparszerû végrehajtására alkalmas központ kikísérletezése és mérnöki pontossággal való megvalósítása. A terv, a birkenaui haláltábor 1944-re lényegében megvalósul. Ekkor indul meg a magyarországi megsemmísítõ mechanizmus. Ugyanebben az évben, késõ õsszel, a gyilkosok a nyomok eltüntetése érdekében elõször leszerelik a gázkamrákat és krematóriumokat, majd néhány héttel késõbb magukat az épületeket is felrobbantják. Auschwitz-Birkenau felszabadítása után mindkét tábor megmaradt épületeit, valamint a gázkamrák és a krematóriumok romjait -örök mementóul- védetté nyilvánítják, a területen múzeum létesül, és a XX. század végére a valamikori haláltábor felkerül az UNESCO Világörökség listájára.