▼

MEGHÁTRÁLÁS? TERJESZKEDÉS? KIHÍVÁS? KIHÁTRÁLÁS? KITERJESZTÉS? KIHÍVÁS? - zsákutca vagy új horizont

Kijelenthetjük-e, hogy a posztmodernnek nem sikerült, vagy hogy a posztmodernnek és az ezen belüli-kívüli bizarr, dekonstruktív, romantikus, organikus, narratív építészetnek és az építészeknek maguknak nem sikerült? Mondhatjuk-e egyszerûen azt, hogy Charles Jenksnek nem volt igaza, amikor a modern után egy új stílust vélt felfedezni a posztmodernben?

A kérdések jogosak, hiszen majd húsz évvel az építészeti posztmodern elsô deklaratív tanulmányainak, épületeinek megszületése után azt tapasztaljuk, hogy ez a valami nem vált a szó klasszikus értelmében stílussá. Rengeteg leágazása született - ezért is vagyok zavarban, hogy posztmodernen belüli vagy kívüli tendenciákról beszéljek -, olyannyira, hogy a "post modern"-ben helyet kapott a "modern" teljes jogú rehabilitációja is. Egy dologban azonban sikeres volt a modernbôl való kitörés, hogy legalább született egy fogalom, a "post modern". Ennek alkalmazása azonban olyan sokrétû, sokjelentésû, hogy szinte definiálhatatlan. Nem tudom még felmérni sem, hogy irodalmi, zenei, képzômñvészeti, audiovizuális, politikai, tudományos területeken való alkalmazásakor a posztmodern vajon mindig ugyanazt jelenti-e, vagy legalább rokoníthatók-e ezek a jelentések, és végül, de nem utolsó sorban mindezeknek a különbözô jelentéseknek van-e valami köze az építészeti posztmodernhez. Egy biztos, hogy idôhatározónak kitünô, vagyis ma még pontosan tudjuk, hogy milyen idôintervallum kezdetét jelzi. Nem tisztem, hogy a posztmodern karrierjét végig kövessem felbukkanásának minden területén, ezért egy általam jobban ismert területen vizsgálom a posztmodern, pontosítva a posztmodern építész sorsát.

Tehát a kérdés szinte magától adódik, miért nem sikerült az építészeti posztmodern. A lehetséges válaszok rögtön két csoportra oszthatók:

a./
A kritikusok, teoretikusok tehetségtelen hülyék, mert soha nem született ilyen stílus, csak ôk találták ki.

b./
Az építészek, alkotók tehetségtelen hülyék, mert a posztmodern ember olthatatlan vágyát egy valami új iránt nem tudják kielégíteni. A vizsgálódást folytatva, a további válaszok persze már elmossák a két fenti csoport közötti éles határt. Hiszen könnyen lehet, hogy a teoretikusoknak igaza van és valóban létezik a posztmodern mint stílus az építészet területén, csak jelentése nem más, mint: csalamádé. Vagy ezen az elsô csoporton belül az a választ is elfogadhatjuk, hogy a posztmodern nem más, mint az a magyar építész slang-ben meghonosodott jelentés, amely egyfajta negédes, gemütlich, cukormázas dekorációt jelent. Vagyis van posztmodern, mint dekoráció, és vannak különbözô építészeti stílusok (pl.: bizarr, narratív, organikus, dekonstrutív etc.).

De a teoretikusokat lehülyézô csoporton belül létezik egy másik, ôket védì interpretáció is. Mégpedig az, amely a posztmodernnek, mint szónak a rendkívülien óvatos jellegébôl indul ki. Ez a szó jelentésében nem hordoz új tartalmat. A mûvészeti stílusok névadási versenyôben talán még sosem született ilyen semmitmondó szó. Nincs benne semmi utalás az újra, az új megszületésére, az elôretörésre, agitációra, nem tagadja a kortárs illetve történelmi stílusokat. Vagyis az új stílus nevét akár el is fogadhatjuk, hiszen minden belefér, és így még találkozhat is a posztmodern ember újra való vágyakozásával. Hiszen ez a vágyakozás nem deffiniálható egyfajta újdonságra. A tér-idô összeszûkülése miatt az újdonságon belül is inkább a sokféleség dominál. Vagyis a posztmodern ember "mindenevô" (nem tévesztendô össze a "mindent elfogyasztóval").

Ha megvizsgáljuk a sikertelenség miértjére adott válaszok másik csoportját, az építészeket lehülyézô változatokat, hasonló ôket védô érveket találhatunk.

Induljunk el onnan, ahol az elôbb abbahagytuk, vagyis az alkotók semmi mást nem tettek az elmúlt közel húsz évben, mint a rohamosan fejlôdô közízlés egyre erôsebb követeléseit elégítették ki. Tévedés ne essék, a közízlés mint kategória nem valamiféle degradáció, hanem a mûvészeti fogyasztás demokratizálódásának az egyik legerôsebb megjelenése. A közízlés erôsebbé válása pontosan az építészetet éri el legelôször, mert az építészet elsôdleges csapdája, hogy a közízlés képviselôjének pénze nélkül nem valósulhat meg. Ismét csak pontosítani kell, ez nem jelenti azt, hogy az elmúlt negyven év politikai befolyása helyett a pénz uralma következik. A fenti mondat ennél egy sokkal általánosabb hierarchikus rendszerre vonatkozó utalás.

Ha elfogadjuk, hogy a posztmodern ember mindenevô, hogy az alkotó-megrendelô viszony is változott, valamint azt, hogy a közizlés igen rohamosan változik, akkor az ezeken a peremfeltételeken belül tevékenykedô építészalkotók végül mégiscsak megfeleltek a kor kihívásaira.

A nagy miértre adott válaszok ezen "b" kategóriájában is létezhet az a magyarázat, mely tagadja a posztmodernnek, mint stílusnak a létezését. Ehelyett küönbözô stíluscsírák egymással való versenyezésének tekinti az elmúlt húsz év korszakát, amibôl majdcsak kialakul valami. Hiszen rendezôdött már a technikailag inkompatibilis videokazetták, diapozitívtartó karusszelek, sôt rendezôdni látszik a szinte filozófiailag különbözô megközelítésû hardverek és szoftverek ügye is. Ezen az alapon, miért ne gyôzhetne a jobbik stílus is.

Attól tartok, hogy ezt a folyton önmaga farkába harapó tautológiát még a végtelenségig folytathatnám, hogy bebizonyítsam, a posztmodern mégis stílus, és sem a teoretikusok, sem az építészek nem hülyék. Mivel én is posztmodern vagyok, vagyis mindenevô, itt nyugodtan felsóhajthatok, és tiszta érces hangon belekiálthatom üzenetemet ebbe az új harmóniába: éljen a modernizált posztmodern! Csakhogy ez nem segít az építészeken. Ugyanis tovább szñkítve vizsgálódásunk tárgyát, végülis eljutunk addig a pontig, amikor rájövünk, hogy az építészek nem építészkednek. Illetve többet is építészkedhetnének, ha tudnának. De nem tudnak.

A vizsgálódás ezen szakaszának nem célja, hogy feltegye a kérdést, és megvizsgálja, hogy miért nem tudunk többet építészkedni. Ehelyett elfogadja azt a munkahipotézist, hogy az építészek zavarban vannak, és keresnek valamit, amiben megkapaszkodhatnak. (Érces hangú csacska üzenetemet nem kapaszkodónak szántam!) Azon túl, hogy az építészek kapaszkodókat keresnek, még a közízlés (figyelem, ismét nem negatív jelentésû!) képviselôinek öntudatra ébredését és kísérletezô kedvének megerôsödését is el kell fogadniuk. Vagyis azt a tényt, hogy egyre nehezebb, vagy a közeljövôben szinte lehetetlen lesz a "sztár építész státuszának az elnyerése, mert a megrendelô mindig újabb és újabb építészekkel fog próbálkozni, hiszen megengedheti magának.

Tehát ebbôl az ideológiai és egzisztenciális perspektívátlanságból keres kitörést az építész. Azt is mondhatnánk, hogy különbözô túlélési technikák születtek. Ezek a technikák nem elìzmény nélküliek, a kérdés csak az, hogy az adott korban ezek a modellek a címben feltett kérdések mely kategóriájába tartoznak. Vagyis a reneszánsz építész festészeti tevékenysége az építészet három dimenziósságából és idôbeliségébôl történô kihátrálás, vagy térbeli tevékenységének kiterjesztése? De lehet egy új kihívásra adott válasz is. Ha csak a modelleket vesszük, meglepô hasonlatosságokat fedezhetünk fel mai posztmodern építészeti túlélési modelek és a történelmi homályba veszôkkel kapcsolatban.

Sok építész tömörül céhekhez hasonló, avittasan protekcionizmusra épülô, országhatárokat és nemzeti hovatartozást szinte tabuként elfogadó kamarákba. Ez leginkább a tevékenységi területüket szagjelzéssel ellátó élôlények jogaira épülô, territoriális rendszerekhez hasonlatos. Meggyôzôdésük, hogy biztosan kell lennie a körbepisilt területen belül legalább egy, ugyanolyan jó alkotónak, mint a pisikörön kívl tevékenykedô, a belül lévôk létszámát többszörösen túlhaladó építészek legjobbika. Talán ez az egyetlen olyan model, amelyrôl bizton kijelenthetjük, hogy zsákutca és nem fogja kibírni a megrendelô alapvetô kivánalmának nyomását: "A legjobbat akarom, és talán Nálad, Édes Úr, van jobb is!" (Ilyen egyszerû.)

Más csoportstruktúrák is létezhetnek, de szerencsére a stílus, ideológia, esztétika köré szervezôdôk esélyei sokkal jobbak. A csoportmodeleken kívül, sok egyéni túlélési technika is kirajzolódni látszik. Egyre nagyobb a térben alkotó szakemberek iránt a kereslet a komputer-, video-, televízió-, és leginkább a reklámszakma majminden területén. (Egyszer már volt ilyen a XX. században, csak akkor úgy hívták: agitprop.) Mások kirándulásokat tesznek a design területére, sôt néha ott is ragadnak. Ez sem elôzmény nélkül való, hiszen létezett olyan építészeti stílus, mely a design, a kézmûvesség f elôl indult.

Végül talán a legrégibb model a festészet és az építészet összekapcsolása. Talán itt merül fel a legerôsebben, hogy ez a kombináció a címben feltett három kategória melyikébe is tartozik. A dimenzióváltás miatt ez az összekapcsolás a legbonyolultabb. Az építész a kezdetektôl küzdött a térbeli objektek síkbeli ábrázolásának korlátaival. Gyôznie sohasem sikerült. Tudniillik a még meg sem született épület ábrázolásának közönsége sokkal szélesebb, mint bármely más hasonló absztrakciós problémákkal megáldott alkotói folyamaté, ezért a közérthetôség sokkal erôsebb kívánság, mint mondjuk egy partitúránál vagy nyomtatott áramkörnél. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy maga az objekt nagysága is többszöröse más átlagos térbeli tárgyénak. Vagyis nemcsak egy dimenziókat érintô absztrakció kívántatik, hanem az ebben foglalt érinthetô, látható, érzékelhetô tárgyak absztrakciója is elengedhetetlen egy épülettel kapcsolatban. Az épülettel kapcsolatos térérzet ugyanis nem nélkülözheti a szônyeg puhaságának, a szél susogásának, az éles sarok veszélyességének, a tükör tükrözôdésének, a bársony bujaságának és az ugyanabban az épített térben mozgó embertársunk reánk való hatásának végtelen variációinak érzetét. Mindez, és még végtelen számú hatás adja együttesen és egyszerre az épített környezet térérzetét.

Ennek minél hatékonyabb modelezése az építész célja. Persze az ideálisnak már majdnem elfogadható modelezést sem fogja elérni, így nem kell aggódni, hogy az épületre már nem lesz szükség, mert azt a model pótolhatja. Még távol vagyunk attól, hogy megszülessen az "építészetírás" ás attól még távolabb, hogy találkozhassunk az építész Guttenberggel.

Sokan kihátráltak az építészetbôl, és föladták, hogy építészeti gondolataikat akármilyen formában átadhatják, megértethetik, és ezáltal társakra lelve megvalósíthatjk építészeti elképzeléseiket. Ez nem jelenti azt, hogy nem maradtak volna alkotómûvészek. Mások, segítségül hívva a más mûvészeti ágakban rejtôzô lehetôségeket, az interpretációs technikákat kiterjesztve próbáltak minél több oldalról megközelíthetôbbé tenni építészeti elképzeléseiket. Ezzel még nem szükségszerûen változtak zenebohóccá, aki egy egész szimfónikus zenekart hordoz a testén. És természetesen, mint mindenütt másutt, léteznek a pályaelhagyók, akik új utakra lépnek.

Egy azonban biztos, és már valóság is, hogy ennek a végtelennek látszó kutatási folyamatnak egyes kísérletei, leágazásai önálló életre kelnek, és a maguk öntörvényûségében mûvészetté magasztosulnak.

(Bachman Gábor építészeti festményeinek kiállítási katalógusába, Ludwig Múzeum, 1994)