Lassan beépül a damaszkuszi út mindkét oldala
Nagy a forgalom a damaszkuszi úton, írta nagy magyar írónk, Esterházy Péter 1990-ben.
Nem azzal akarom folytatni, hogy aztán a vámszedô magához tért és visszaült lovára, csak az egy kicsit magasabb lett, vagy hogy azóta ott lovagol fel- és alá az úton, s talán nem is igen tért meg, csak hatékonyabban végzi eredeti foglalkozását, hanem azzal, hogy lovaglás közben milyen változásokat lát az út két oldalán. Az eredetileg üres út mentén mindenféle építmények jelentek meg. Kezdetben csak a spontán, építészek nélküli építészet. Vándorok, árusok, sátrak, bódék, lakókocsik, konténerek. Ez az építészet nélküliség nem feltétlenül jelentett káoszt. A szabadság mámorában fogant spontaneitás nemcsak hatalmas erô, de a maga logikája szerint önszabályozó is. Ez a logika azonban alapvetôen különbözik az intézményesült- intézményesített logikától. Azt is mondhatnánk, a civil építészet nem igazán bírja el a hatalmat, de leginkább fordítva, a hatalom nem tűri hosszú távon a civil (építészet) logikáját.
Így aztán a formálódó intézmények nem tudták felhasználni a spontán építészetben rejlô értékeket, hanem inkább visszaszorították, visszaszorítják azt.
A damaszkuszi út beépítésével immáron intézményesített, szabályozott formában, tehát szintén intézményesülve, az építészeknek kellett szembenézniük. Ezek az intézmények létre is jönnek, és a békés átmenet jegyében a minôséget és érdekeket egyformán védô szervezetek helyett az alanyi jogon való alakulásukat jelölik meg alapelvnek. Már az is elég baj, hogy így egy kettôs kötés helyett egyoldalú érdekvédelmi, "szakszervezeti" jellegűvé válnak, sôt bizonyos fokig kirekesztôek is, hiszen az alakulás után az alanyi jogot más feltételek váltják fel. Az új feltételrendszer a már bentlévôk elôjogait és piaci lehetôségeit védi, a kintlévôkkel szemben. Egyrészrôl bekerülni már sokkal nehezebb, s ha már bent is vagy, a korábban bentlévôket védik a szerzôi jogok. Különösen az utóbbi nagyon aggasztó, hiszen ebben a szakmában szerencsére ez eddig nem létezett. A spontán civil erôk nyomását tehát egészen más kihívások váltották fel a damaszkuszi út mentén. Az építészeknek számukra szinte teljesen ismeretlen problémák megoldására kellett vállalkozniuk. Ezek közül csak a legjellemzôbbeket vizsgálnám, és azokat is csak az építészet szűk keresztmetszetében, a civil spontán szervezôdések tükrében. A három számomra legérdekesebb problémakör: a multinacionális, a luxus és a hit gyakorlás építészeti tereinek megjelenítése.
Az ismeretlenségtôl való félelem szinte azonnal kiváltotta az új intézményekbôl és az egyes építészekbôl is a sztereotípiákban való gondolkodást. Pedig csak az önszervezôdésekre kellett volna figyelni.
Történt ugyanis, hogy a magyar damaszkuszi úton nemcsak a vámszedô járkált fel és alá, hanem a világ minden égtájáról becsatlakozó utakról mások is érkeztek. A forgalom növekedésével és felgyorsulásával legelôször a fast-food szolgáltatások szagolták meg az üzletet és jelentek meg a maguk multinacionális mivoltában. Az intézményes válaszok tipikus sztereotípiák: "... utóvégre még a hamis sztereotípiák is jóval nagyobb lelki biztonságot nyújtanak, mint a szüntelen éberség állapota, hisz a sztereotípiák örökös helyesbítésével végeláthatatlan bizonytalanság, sôt káosz birodalmába kormányoznánk tudatunkat." (Leszek Kolakowski: A nemzeti sztereotípiákról) Márpedig az intézményt pont arra találtuk ki, hogy rendpárti legyen. Ugyanakkor nem feltétlenül kellene a türelmes megfigyelés technikáját suttba dobni. Csak annyit kellett volna tenni, hogy az intézmény "beül" a szomszédomban lévô fast-food büfébe, és megfigyeli a civil technikát.
A fast-food az fast. Vagyis arra épül, hogy fizess-egyél-menj el. A közép-európai ember nem ehhez van szokva. Azt még elfogadja, hogy elôre fizet (bár ez sem megszokott), de az biztos, hogy eszik - beszélget, megint eszik egy kicsit, aztán tovább beszélget, néha iszik egy kicsit (még ha ez egy másik multi terméke is) és tovább beszélget. Röviden a fast-food "szentháromsága" nem érvényesül. Mivel a multi pont azt nem tűrheti, hogy alapelvei ne érvényesüljenek, ezért szofisztikált háborút hirdet az üldögélôk ellen. Elôször háttérzeneként tízperces műsort készítettek, arra számítva, hogy amikor már harmadszor kerül az ismétlésre, a beszélgetôk majd megunják, és elmennek. De nem mentek, maradtak. Erre a multi ugyanezt nagyobb hangerôvel és video változatban állította elô. De a közönség ezt is bírta. Szürcsölik az innivalójukat és beszélgetnek. Én meg várom a multik és a civil erôk újabb "összecsapását". De gyanítom, hogy hosszú távon az utóbbiak fognak gyôzni, és a multiknak adaptálni kell alapelveiket. Ezzel szemben az intézmény nemzeti sztereotípiái: ízetlen, szagtalan, műanyag, éppen ezért fogyaszthatatlan, nem kérünk belôle, nincs itt semmi keresnivalójuk. Vagyis a nemzeti jóslat, hogy "ezek itt majd tönkre fognak menni, mert ez nem magyarnak való", nem vált be. Az igazán mulatságos azonban az értelmiségi szülôk lázas Barbie vásárlása, hirtelen szembesülése a ténnyel, hogy gyermekeiknek a Michelangelo vagy Raffaello nevek ronda nindzsa teknôsöket jelentenek. De ez már a design kategóriájába tartozik.
A közép-európai ember azonban akarja a fast-foodot, ízlik neki, de az életritmusán nem hajlandó változtatni. Ô bizony szeret üldögélni az útmenti büfében, eszmét cserél és onnan figyeli a multik - számára kicsit mulatságos - nyüzsgését.
Ennek a mulatságos nyüzsgésnek azonban vannak olyan résztvevôi is, akiket nemcsak az üzlet érdekel, de le is akarnak telepedni damaszkuszi utunk mentén. Az ô igényeik kielégítésére az építészeknek egy újabb problémával, a luxus megépítésével kellett szembenézniük. Az csak az elsô pillantásra tűnik igaznak, hogy az építészek már eddig is foglalkoztak a luxussal, hiszen épültek itt villák a nómenklatúrának. Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk, hogy miben állt a szocializmus "dolce vita"-ja, bizony, még e tekintetben is elszégyeljük magunkat. Hiszen a szocialista luxus provinciális, rossz minôségű, hazug volt. Mondhatnánk, hogy a "nómanklatúra + szocializmus = luxussal" kijelentés éppúgy hazugnak bizonyult, mint az egész szocializmusról szôtt álom. Ez nemcsak azért van így, mert a rendszer ellenállt volna a luxusnak, éppen ellenkezôleg, igényelte azt, de azt éppúgy nem tudta megvalósítani, mint sok más célkitűzését. A szocialista luxus éppoly slampos volt, mint az egész birodalom.
Az építészeknek elôször is definíciós problémájuk támadt: mi is az a luxus. "Leginkább az jut eszünkbe, hogy a luxus az, amire az emberek vágynak, de egyáltalán nincs rá szükségük, az tehát, ami nélkül egész jól lehet élni." Ez a definíció már csak azért is kemény dió az építészeknek, hiszen egész képzésük a funkcionalizmusra s az ezt kísérô baloldali egalitáriánus ideológiákra épül. Mindezt alapjaiban kérdôjelezi meg az idézet folytatása: "Nem kellene-e inkább azt mondanunk, hogy amire az emberek vágynak, arra szükségük is van?... Az új szükségletekkel új egyenlôtlenségek is születnek." (Leszek Kolakowski: A luxusról)
Tehát azon építészeknek, akik a luxus megépítésére vállalkoztak, elôször eddigi alapelveikkel kellett leszámolniuk, majd szembe kellett nézniük a ténnyel, hogy "Az emberi szükségleteknek és az emberi kapzsiságnak, mint tudjuk, nincs határa, következésképp a luxus objektív és egyetemesen érvényes meghatározása úgy tűnik lehetetlen." (L. Kolakowski: A luxusról) Márpedig az építészeknek az irracionális tartományban való tevékenység merôben szokatlan feladat. Ha a damaszkuszi útról és a vámszedôrôl beszéltünk, nem hagyható ki a hitbéli építészet sem. A vita ugyan még nem pattant ki, de a kérdés ott lóg a levegôben: ki építhet templomot.
Tekinthetô-e a templomépítészet merôben funkcionális feladványnak, vagy több annál. Kijelenthetô-e, hogy ez a plusz igény szükségessé teszi, hogy csak hívô építész tervezhet templomot? "... hisz ôk eleve fogékonyabbak a szentség iránt, többet hallottak, olvastak a szentségrôl... az egész problémakört vallási és isteni dimenzióban látják." (L. Kolakowski: A szentekrôl)
Ha ugyanezen a logikai úton továbbmegyünk, eljutunk a következtetésig, hogy "... a vallásos emberek jobban ki vannak téve az álszentség, a gôggel, képmutatással és önelégültséggel átitatott bürokratikus szentség kísértésének, mivel Igazság beavatottainak tartják magukat, utóvégre csak ôk tudják, mi a Szentháromság, rajtuk kívül más nem (valójában persze ôk sem, mert senki sem tudja)." (L.K.)
Nincs más hátra, mint hogy megvizsgáljuk a másik oldalt is. "A szkeptikusok, hitetlenek vagy vallásilag közömbösek viszont hajlamosabbak a cinizmusra, könnyebben esnek a nihilizmus vagy kapzsiság csapdájába... Ugyanakkor kevésbé gyanusíthatók azzal, hogy motivációjuk nem eléggé tiszta, hogy jámborságukat gyűlölet és hazugság hatja át." (L.K.)
A tisztaság, elkötelezettség, hit kérdése általában felvethetô-e a szakértelmiséggel kapcsolatban tíz évvel a rendszerváltás után? Végig kellett-e, végig kell-e mennie az építészeknek a damaszkuszi úton, növelve annak forgalmát? "... bár ha nem is számosan, nyílván itt is, ott is találhatók igazi szentek, s nincsenek a priori okok arra nézve, hogy ezt a ritka, különös emberi minôséget ezek vagy amazok körében fedezhetjük fel nagyobb számban." (Leszek Kolakowski)
(Megjelent: Gazeta Wyborcza, 2000, szeptember)