Furcsa kifejezés ez a szülőhaza.
Értelmezhetem valami rajtam kívülálló sorsszerűségként. Mintegy elszenvedem, megváltoztathatatlan tényként elfogadom, hogy pont itt jöttem világra. Úgy tűnik, nincs más választásom. Lehet, hogy a sors kifürkészhetetlen következménye, valamelyik mindenható akaratának eredménye, a végtelen véletlen műve, egy kiüresedett XIX. századi terminológia. Egy biztos, benne van a személyiigazolványomban, az útlevelemben, be kell számolnom róla, nincs szabad választásom, nem én döntök, elkísér egész életemben. Megkérdezheti tőlem barát vagy ellenség, válaszolnom kell rá, nem tagadhatom le, és a kérdezőkben is valamiféle reakciót vált ki szülőhazám megnevezése. A folyamat rendkívül passzív, nincs igazából ráhatásom a kiváltott reakcióra. Majdhogynem úgy kell elfogadnom, mint testi adottságaimat, melyeket vajmi kevéssé tudok befolyásolni. Sőt tovább bonyolítandó a sorsszerűséget, ezek még súlyos ellentmondásba is keverednek a szülőhazám megnevezésével. (Amikor a szobi gyémántfekete állomásfőnök felemeli a palacsintasütőt, füttyent egyet és a vonat elindul Csehszlovákia felé.)
Átfordítható-e ez a passzivitás valami aktív cselekvéssorrá. S ha igen, mi a mozgatórugó? A büszkeség vagy szégyen, hogy ilyen az én szülőhazám, az aggodalom, hogy ezen változtatni kéne, vagy a szociális, emberjogi, vallási, filozófiai, etnikai, ideológiai, globális elkötelezettségek? Bármelyik is, de az előbbiek szülik a hősöket, antihősöket, politikusokat, hadvezéreket, prófétákat, vagyis azt a megfejthetetlen rejtőzködő embertipust, ahol az egyén tiszta, őszinte exhibicionizmusa nem éppen tetten érhető. ( Ld. még Dugonits Tituszt, aki előad egy szalto-mortalét a bástya fokáról.) Ha már szülőhazáról beszélünk, értelmezhető-e az útkereső individum felbukkanása generációs szakadékként? Ahogy az embergyerek édes szülejét komplett megtagadja, s kiteljesíti önmagát, vagy legalábbis ezt hiszi, míg édes bölcs szülője (hazája) kényelmesen hátradőlve bölcsen mosolyogva azt mormolja: jössz te még az én utcámba, leszel te még Kossuth-díjas, Érdemes- idegenbe szakadt, határontúli, kisebbségi, érdemtelenül elfeledett, indokolatlanul elhanyagolt, de attól nem menekülsz, hogy a mi kutyánk kölyke vagy. (Lehetsz te is lelenc és korcs.)
Az előbbiek azonban az üres és felületes demagógia részei. Az ügy ennél sokkal komolyabb és szerteágazóbb. Nem egyszerűen a szülő, a szülőhaza tagadásáról, valamilyen generációs ellentétről, vagy a tékozló fiú bibliai történetéről van szó.
A tét sokkal nagyobb. A kísérlet maga. (Tessék mondani, melyik a hasznosabb kísérlet, amelyik végülis bizonyítja az elgondoltak helyességét, vagy amelyik nem? Ha az előbbi, az szinte felesleges, hiszen már amúgy is kitaláltuk az elgondoltakat. Viszont a sikertelen kísérlet új meggondolásokra sarkall. Hát nem ez a fejlődés útja?! Viszont vezethet-e valahova a csupa-csupa eredménynélküli kísérlet, melyek elgondolásaink folyamatos idiótizmusát bizonyítják? Mi a tanulsága a fejlődést elősegítő eredménytelen kísérleteknek: a fejlődés maga? Hát akkor fejlődjünk tova.) Az általunk vizsgálandó kísérlet ugyanakkor akár meghatározható biblikusként is. Hiszen a kísérlet tárgya a bábeli nyelvzavar globalizációja. (Na ez a definíció sem semmi, ha már itt tartunk, csak fokozza a nyelvzavart.)
És akkor mi van a magyar barátokkal, beszélgető és vitapartnerekkel, akikkel együtt tervezik a festészet nyelvének megújítását. Ők, a kopasszal együtt vagy általa, mivé váltak? Katalánná, franciává, afrikaivá, magyaro-katalánná, afro-magyarrá, nem is beszélve arról, hogy egyszerűen csak ungarók maradtak, amely szerte a művelt hiszpano világban egyszerűen csak cigányt jelent. És még belezavar a képbe (ha már a vizuális nyelvnél tartunk), a vityebszki származású, és úgy ahogy van, a német expresszionizmus, a már-már dekadens posztimpresszionizmus, a nosztalgikus római birodalom, és nem utolsó sorban ott van még a világ közepe is, Nagybánya. És még ne feledjük, esetenként , a vörös farkat, a szocreált sem. Végül is kik ők? Egy sikertelen kísérlet végrahajtói, vagy egy negatív kísérlet tengeri malacai?
Van egy rossz hírem, a tengeri malacok mi vagyunk. Ők tulajdonképpen velünk kísérleteztek/kísérleteznek. És ha már vettük a bátorságot, hogy kijelöltük szülőhazájukat, mert ebben mi "mindannyian bűnösök vagyunk", vegyük a fáradságot, hogya negatív kísérletek eredményességéről szóló tautológiát egy újabb elemmel bővitsük: negatív eredménye egy bizonyított sikertelenségnek szolgálhat pozitív bizonyítékként is.