Amikor a folyó belép, ahelyett, hogy lábjegyzet maradna
Már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor csak hosszantartó, egymás mellett való elbeszélés után jöttem rá, hogy ő egészen mást ért szocreál alatt, mint én. Én – bár ezt sosem tanították –, valamikor még azt is tudtam, melyik hónap hányadikán, hány óra hány perckor borult fel az a kávéscsésze, amelynek csörömpölésétől az előttem járó építész generáció a szocreál kitörését számította. ő nem hogy óra-percre nem tudta, de még az évtizedeket is eltévesztette. Ahelyett, hogy gyanakodtam volna, az igazam biztos tudatában belekezdtem valami magyarázó hablatyba a gaz Rákosi-rendszert illetően, amikor is az építészek, különös tekintettel a modernistákra, behívattattak a MÉMOSZ székházba (Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége a Dózsa György út és Fasor sarkán, ma az ING Bank), hogy szembesüljenek a szocialista realizmus valóságával. A helyszín lényeges, hiszen épp hogy befejeződött a magyar modernista építészet ez utolsó gyöngyszemének építése, amikor is az a bizonyos kávéscsésze megbillent, és Révai József szemüvege fölött szigorú pillantást vetett az egybegyűltekre. A repikávé kifolyt (lásd még: fekete leves Török Bálint esetében), és a háború utáni rövid életű magyar modernizmus a Héttoronyba zárattatott. Eltelik néhány év, és a szocreál csúcsteljesítményei, a sztálinvárosi és a csepeli Vasmű bejárati épületei, a II. kerületi Tanácsháza, az Iparművészeti Főiskola készen állnak, és ekkor még ki sem törtek az októberi sajnálatos események…Amikor idáig értem, még elégedettebb voltam magammal, hogy milyen tömören rávilágítottam az igazságra. Tudniillik, amit ő gondol szocreálnak, az a nagy közmegegyezés puha diktatúrájának létező modernizációja, és nem a Sztálin-barokk hivatalos elnevezésének gúnyos rövidítése. 
Arra persze nem tudtam válaszolni, hogy az 1956-ot követő majd négy évtized magyarországi kulturális korszakát minek nevezzem. Ha a posztmodernből (amiben akkoriban már jócskán benne jártunk) visszafelé araszolunk, akkor logikusan következne a modernizmus elnevezés, ami azért eléggé elfogadhatatlan. A dilemmám oka az volt, hogy ha a valamikori Szovjetunió művészeti korszakolását tekintem, úgy a háború előtti időszakot is beleszámítva, a szocreál ott majd negyven évig volt államilag támogatott hivatalos irányzat, míg Magyarország esetében e stílus, a definíciót szigorúan véve, mindösszesen hét évet sem fog át. Így a hazai értelmezést akár ki is terjeszthetjük, és a szocreálhoz hozzá csaphatjuk a Kádár-korszak álmodernizmusát.
A fenti túlságosan is voluntarista, nagybácsis-kioktatós történet megmaradt volna a maga elfelejtett, bugyuta valóságában, ha a rendszerváltás követően a korszakolás problémáját néhány műkritika és közfelfogás nem hozta volna ismét elő. A szocreál fogalom kiterjesztésének oka azonban már nem pusztán pragmatikus gyökerű, hanem a korszak műkritikáinak megközelítési módjában rejlik. Mondhatnánk, a közelmúlt műelemzéseinek egy része a szocreál ideológia inverze. A rendszerváltás utáni, múltat taglaló műkritikák illetve különböző interpretációk tekintélyes része egyfajta politikai elemzésből indít, és erre támaszkodva deklarál valamit művészeti és kulturális szempontból értékesnek vagy értéktelennek. Vagyis ha valamit a múltban politikai okokból betiltottak, azt ma művészeti szempontból kiemelkedő műnek tekintik. Azok az elemzések, amelyek nem fogadják el ugyan el ezt a hamis alapot, sem mennek el odáig, hogy a kádárizmus kult eseményeit, merőben műkritikusi szempontból, detronizálják. De talán igazuk is van, hiszen a Tanú című film nélkülük is elindult a süllyesztő felé, hiszen egyszerűen rossz film. Továbbra is kérdés marad azonban, hogy miért nem született komoly elemzés arról, hogy a magyar értelmiség döntő része miért emelte e semmitmondó fércművet a kult piedesztáljára.
Igaz ugyan, hogy már 1985-ben megszületett egy könyv, Haraszti Miklós először szamizdatban kiadott Cenzúra esztétikája, mely komoly, megkerülhetetlen kiindulása kellene, hogy legyen az ezt a jelenséget vizsgáló írásoknak. De nem az.Mi lehet az oka annak, hogy a szocreál elemzési technika inverze tovább él, sőt még módszerei is ugyanazok? A kérdés azért jogos, mert a módszer alkalmazása túlságosan sok karrierlehetőséget kínál, hiszen intellektuális közéletünk nem áll ellen alkalmazásának.Az okokat két csoportba foglalnám: az írásbeliség megszűnése a konszolidáció után, mely egészen a rendszerváltásig tart, és a kontextualitás szempontjainak hiánya, mely a mai napig tettenérhető.
Az írásbeliség hiánya nem csak a majd 40 évig tartó hatalom jellegzetessége, hanem a kor értelmiségéé is. Pontosabban fogalmazva, rengeteg redundáns, kétértelmű, sorok között olvasandó, áthallásos, elhanyagolható írás született. Az írásbeliség azonban a fontos kérdések és döntések kapcsán mind a hatalmi, mind az értelmiségi közélet tekintetében eltűnt. A hatalom telefonon értesítette híveit legfontosabb kulturális döntéseiről (a betiltásokról), az értelmiség (lehallgatott) telefonon és szóbeszéd útján értesítette barátait a legfontosabb kulturális eseményekről. Éppen ezért egy mai kultúr- és művészettörténész szinte lehetetlen feladatra vállalkozik, ha a közelmúlt művészeti eseményeit kutatja. A nehézségeket csak tetézi a magyar értelmiség anekdotázó hajlama. Ha belehallgatunk, beletekintünk a magyar értelmiség oral history típusú archívumába, csak a magyar anekdotakincs határtalan tárházával találkozunk. Még verbális szinten is alig akadunk tényleges elemzésre, a valamikori elbeszélő leginkább olyan információkkal traktál, hogy X-nek vagy Y-nak römizés közben ki ült a jobbján vagy a balján, vagy éppen ki milyen halászlét főzött kinek. Politikai szempontból ezek az információk természetesen nem irrelevánsak, sőt, még kultúrpolitikai elemzés szempontjából sem azok. Az ilyen információkon alapuló vers-, kép- vagy filmelemzések azonban még akkor is kérdésesek, ha az ítész ráhibázik.Nincs receptem arra, hogy az írásbeliség hiányát mivel lehet pótolni, hogy hogyan lehet dokumentumok hiányában a közelmúlt kulturális eseményeiről elsősorban művészeti szempontokból releváns elemzést készíteni. Azt sem állítom, hogy a verbális kontextualitás más forrás hiányában nem releváns. Csupán a kontextualitás politikai primátusát vitatom.
Az írásbeliség hiányának külön vonulatát alkotja a titkosszolgálatok még mindig nem nyilvános állománya. Erre azért nem térnék ki külön, mert az eddigi tapasztalatok alapján nagyon ritka, hogy egy besúgó igazi műelemzést írt volna. Az eddig nyilvánosságra került iratok azonban egyre világosabbá teszik a magyar kultúrpolitika majd 40 éven át tartó koncepciótlanságát, bornírtságát és irracionalitását.
Ennek fényében még fájóbb, hogy napjaink némely közelmúltunkra vonatkozó művészeti elemzéséből a kontextualitás teljesen hiányzik. Az események vizsgálata a legtöbb esetben az európai összehasonlítást éppúgy elhanyagolja, mint a valamikori szocialista tábor kontextualitásait. Ezeket az elemzőket kielégíti, pontosabban vakká teszi a kádári gulyáskommunizmusról szóló legendák kritikátlan elfogadása.
A közép-kelet-európai avantgárd és szamizdat kultúra kutatása mára bebizonyította, hogy a valamikori szocialista tábor mai kultúrtörténészei néhány részletben alapvetően más nyelvet beszélnek. Egy lengyel képzőművészettel foglalkozó művészettörténész nem is érti, hogy mit takar az „ellenzéki művészet“ kategóriája. Számára létezik a 60-as, 70-es, 80-as évek progresszív lengyel művészete, amelyet az éppen fennálló hatalom vagy katonai puccs nem szeret. Ugyanakkor gyanakodva figyeli az ellenállás primátusán alapuló képzőművészeti „termékeket“, szinte gondolkodás nélkül elfogadja azokat, mint az alkalmazott művészet alkotásait, de ezen művek biztosan hátránnyal indulnak abban a versenyben, amelynek eredményeként valamely mű bevonul az örök remekművek művészeti gyűjteményébe. A lengyel művészettörténészek nem a szocreál műkritikai technikájának inverzét alkalmazzák, hanem tagadják azt. Tagadásuk úgy válik érthetővé, ha idézzük az ismeretlen magyar avantgárd művész segélykiáltását: „műveimben az a politika, hogy nincs politika“. Igazságtalanság lenne, ha nem rögzítenénk, hogy Magyarországon is voltak olyan művészettörténészek, akik nem csak a politikai kontextualitás elsődlegességét tagadták, hanem elősegítették vagy éppen megvalósították a rendszerváltás előtti kor hasonlóan gondolkodó művészeinek mai értelemben vett globalizációját.
Sajnálatos – és Kelet-Európa számára különösen az –, hogy napjaink politikai eseményei miatt a globalizált világ kultúrájában az „áthallásos művészet“ ismét reneszánszát kezdi élni. Éppen ezért próbáljunk végre kilábalni abból a folyóból, amibe valamikor beleléptünk, és egyenlőre utaljuk a politikát a műelemzések lábjegyzeteinek világába.
(Megjelent: Művészet és hatalom, a Kádár-korszak művészete, JAK-L’Harmattan, Budapest, 2005)